A korabeli sajtó példátlan részletességgel számolt be a 27 éves magyar filmsztár, Soós Imre és felesége haláláról. A nyomozás szerint közösen követtek el öngyilkosságot. A tények azonban cáfolják a rendőri bizottság jelentését: állításukkal szemben igenis volt búcsúlevél, amelynek írója ráadásul el is ismerte a gyilkosságot.
1957. június 22-én a következő hír jelent meg a Népszabadságban: „Június 20-án este 9 órakor a XII., Alkotás utca 49/a szám alatti ház I. em. 1. ajtó lakásán holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét, dr. Perjési Hedvig 29 éves orvosnőt. A helyszínre kiküldött rendőri bizottság megállapította, hogy Soós Imre a garzonlakás teakonyhájában feleségével együtt világítógázzal öngyilkos lett. A bizottság a helyszínen búcsúlevelet nem talált. Megállapították, hogy öngyilkosság történt, mivel a lakás belülről volt bezárva, és mindketten a kis méretű teakonyhában belülről, az ajtónak támaszkodva várták a halál bekövetkeztét.”
Fotó: Ludas Matyi
A Ludas Matyitól a Körhintáig
Sós Imre (Soósra később változtatta a nevét) 1930. február 12-én született egy balmazújvárosi, nyolcgyerekes, szegénységben élő parasztcsaládban. Apja Semsey gróf birtokán zsellérkedett, míg Imre hétéves korától ugyanott napszámosként dolgozott.
A legenda szerint a 17 éves fiú a kommunista párt lapjában, a Szabad Népben talált rá arra a hirdetésre, hogy paraszti származású fiatalokat várnak a Színművészeti Főiskolán. A felvételire menet eltévedt Budapesten, a rengeteg gyaloglástól a csizmája feltörte a lábát, ezért mezítláb szavalta el a színpadon Petőfi Sándor Szülőföldem című versét. A felvételiztető bizottság tagjai, köztük Bajor Gizi, Gobbi Hilda és Somlai Artúr, ámultan hallgatták a csillogó szemű parasztfiú sistergő, szuggesztív szavalatát.
Üstökösként robbant be a hazai színház- és filmművészetbe.
Főiskolás korában, 1949-ben játszotta el az első magyar színes film, a Ludas Matyi címszerepét, ami egyből országos hírnevet hozott számára. Ezt követően szerepelt a Dalolva szép az élet (1950), Civil a pályán (1951), Állami Áruház (1952), Ifjú szívvel (1953), Kiskrajcár (1953), A harag napja (1953), Föltámadott a tenger (1953), Liliomfi (1954), Hintónjáró szerelem (1954), A 9-es kórterem (1955), Körhinta (1955) című filmekben is. Ez utóbbi kirobbanó sikert aratott a cannes-i filmfesztiválon. A film főszereplőjét, Törőcsik Marit dívaként ünnepelték, őt pedig a magyar Gérard Philipe-nek nevezték a francia újságok. Nagy-nagy fájdalmára azonban nem vitték ki a filmfesztiválra, sőt az itthoni lapok minden méltatást elhallgattak.
Fotó: Körhinta
Közbevetőleg: sok-sok évvel Soós Imre halála után Szabó István filmrendező elmesélte, hogy olvasott egy interjút, amelyben az akkori francia köztársasági elnök elárulta, hogy számára a film nem más, mint egy régi mozi szép emléke. Nem tudta megmondani, mi a címe annak a filmnek, amiben egy fiú és egy lány a körhintán egymást kergetik, majd összekapaszkodnak. Számára a mozit ez a fiú és ez a lány jelenti.
Beleszeretett a kezelőorvosába
Soós Imre lett a Rákosi-rendszer emblematikus alakja, az ötvenes évek sztárja. A nyugodt felszín alatt viszont izzott a láva. Hiába volt valóban kiváló színész, frusztrálta, hogy a pályatársak közül többen is utálták, hogy „pártvonalon” lett elismert művész, de az sem tett jót neki, hogy rövid időn belül vált egyszerű napszámos parasztgyerekből ismert emberré. Egy idő után azt is unni kezdte, hogy mindig ráosztják a felemelkedett parasztgyerek karakterét. Törőcsik Mari, akivel a Körhintában arattak világsikert, évtizedekkel később azt mondta, Soós abba betegedett bele, hogy csak kevés intellektuális szerepet kapott.
Magánélete sem úgy alakult, ahogy szerette volna. Egyre többet ivott, gyógyszerekkel nyugtatta magát, mértéktelenül dohányzott.
1956-ban két nagy csapás is érte: egyrészt disszidált nagy szerelme, Ferrari Violetta színésznő, másrészt a forradalom alatt sokan bántották, mert a rendszer kegyeltjének tartották. Ferrari utóbb azt nyilatkozta, hogy csak nagyon jó barátok voltak, semmi több. Vagyis a szerelem egyoldalú volt, de Soós részéről annyira erős, hogy a színésznő disszidálása után öngyilkosságot kísérelt meg, majd ideg-összeroppanással kórházba került.
Aztán éppen a János Kórházban talált rá újra a szerelem: beleszeretett a kezelőorvosába, Perjési Hedvig pszichiáterbe. Össze is házasodtak, azonban a kapcsolat nem azt hozta, amit remélt, veszekedések és nagy összeborulások váltogatták egymást.
Két halott a teakonyhában
1957. június 20-án érkezett el a végzetes nap. Előtte még játszott a Madách Színházban az Egerek és emberek című Steinbeck-darabban, amit nem szeretett, mert szerinte egy undok figurát kellett alakítania, másnap pedig vidáman járt-kelt a színházban, és kollégáival diskurált. Június 20-án beültek négyesben – Soós, Perjési, Müller Péter, a későbbi író és Szénási Ernő, aki akkoriban ugyancsak a Madách Színház tagja volt – a krisztinavárosi Déryné Presszóba. A társaság nem maradt józan.
A néhány hete házas Soós összekapott feleségével, majd elviharzott. Müller az Alkotás utcai lakásig kísérte a nőt, aki állítása szerint arra panaszkodott, hogy nem bír a szélsőségesen viselkedő színésszel.
Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben
Fotó: Wikipedia
Másnap jött a hír, hogy öngyilkosok lettek. Legalábbis így szólt a hivatalos verzió. Müller Péter, aki utoljára látta élve az orvosnőt, a Részeg józanok című regényében örökítette meg a végzetes szerelmet. A műhöz terjedelmes utószót is írt, amelyben így fogalmazott:
Hédi egy hokedlin ülve, félig elhűlt helyzetben, a nyitott gázrezsón hevert. A nyomozó szerint Imre nem akart meghalni. Hogyan került a konyhába, nem tudta. Azt teljesen kizárt dolognak tartotta, hogy bármilyen erőszakos módon, hiszen erősebb volt, mint Hédi, fizikailag kényszeríteni nem lehetett. De élni akart, ez tény. A tiszt sok hasonló esetet látott már, s ezt a helyszíni szemle alapján egyértelműen állítja. Azt is hozzátette: sok értelme a nyomozásnak itt már nincsen, s arra is megkért nagyon nyomatékosan, hogy maradjon köztünk, amit most elmondott, fölösleges nyugtalanítani a hozzátartozókat, s főleg a közvéleményt. Mindketten meghaltak, ez tény, hogy kettőjük közül ki volt az áldozat, mindegy.
Kimaradt a hivatalos jelentésből az is, hogy Soós egyértelműen menekülni próbált, mert véres körmökkel leltek rá az ajtó mögött. Állítólag egy harmadik személytől származó bőrdarabkát is találtak a körme alatt, azonban az idegenkezűséget egyáltalán nem vizsgálták. A helyszínre érkező rendőrök amúgy hibát hibára halmoztak: a lakást kitakarították, a tárgyakat elmozdították. És jóllehet a rendőri bizottság szerint nem találtak búcsúlevelet, az orvosnő testvére később cáfolta ezt az állítást, mondván, volt a helyszínen egy papírdarabka, amire Perjési Hedvig azt írta: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.”
„Az öngyilkosság volt a mániája”
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában egy nemrég feltárt, Perjési Hedvigre vonatkozó ügynöki jelentésben rögzítették:
Már régen az öngyilkosság volt a mániája, volt egy orvos vőlegénye, akit már évekkel ezelőtt rá akart venni a közös halálra. Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot eloltsa.
Horváth Teri színművésznő memoárkötete szerint Soós édesanyja a fia temetésén elmesélte, hogy Imre három nappal az esküvő után Zuglóba látogatva sírva borult a sublótra, és azt mondta: „Anyám, rosszul nősültem.”