Amikor megláttam a nővérem újszülöttjét a kórházban, megrázott az a zavarba ejtő igazság, amit véletlenül találtam a táskájában
Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz a nővéremmel, Katalinnal.
Négy évvel idősebb nálam, de mindig is olyan kapcsolatunk volt, hogy úgy tűnt, egyidősek vagyunk. Mindent együtt éltünk át—jó és rossz dolgokat egyaránt—és mindig is ő volt a legnagyobb támaszom.
Ezért amikor megtudta, hogy terhes, nem is lehettem volna boldogabb érte.
Kata és a férje, Bence egy ideje próbálkoztak a gyermekvállalással, így amikor megjött a hír, hogy babát várnak, szinte az egekben jártam örömömben.
Alig vártam, hogy találkozhassak az unokahúgommal vagy az unokaöcsémmel. Elképzeltem a hosszú napokat, amikor babázom, elkényeztetem őt mindenféle ajándékkal, és természetesen a világ legjobb nagynénije leszek.
Amikor Kata vajúdni kezdett, olyan volt, mintha álmodnék.
Ahogy megkaptam a hívást, hogy elindultak a kórházba, egyből rohantam utánuk, izgatottan és feszülten. Alig vártam, hogy láthassam a nővéremet és megismerhessem a babát.
Miközben a kórház folyosóin sétáltam, érzelmek vihara kavargott bennem. Ideges voltam, izgatott, boldog, de valahol mélyen egy apró aggodalom is motoszkált bennem—minden rendben ment vajon?
Amint megérkeztem a szülészeti osztályra, Bence fogadott. Megkönnyebbültnek tűnt, de fáradtnak és valahogy… zavartnak.
– Hogy van? – kérdeztem azonnal.
Bence megtörölte az arcát, és mély levegőt vett.
– Most pihen. A rehabilitációs részlegen van. – mondta halkan, mintha attól félne, hogy hangosabban kimondva más lesz a valóság. – Sürgősségi császármetszést kellett végezniük, de minden rendben ment. Ő jól van. Hamarosan bemehetsz hozzá.
Bólintottam, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
Alig vártam, hogy láthassam Katát, és magamhoz ölelhessem az újszülöttet. De volt valami abban a szobában, ami furcsának tűnt… valami nem stimmelt.
Bence tekintete folyton az ajtóra vándorolt, mintha valamit—vagy valakit—várt volna. Idegesnek tűnt, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a fáradtság miatt van-e, vagy valami más áll mögötte.
Egy nővér végül elvezetett a nővérem szobájába.
Kata az ágyban feküdt, kissé sápadtan, de gyengéden mosolygott, miközben karjaiban tartotta a babáját. A szemei boldogan ragyogtak, ahogy a kislányára nézett.
– Hé, nővérkém – suttogtam, ahogy odasétáltam hozzá, és egy lágy puszit adtam az arcára. – Ő tökéletes.
Kata fáradtan, de elégedetten mosolygott.
– Tudom. El sem hiszem, hogy végre itt van.
Lehajoltam, hogy jobban megnézzem a babát. Olyan pici volt, olyan törékeny és gyönyörű. A szívem megtelt szeretettel, ahogy néztem őt.
De aztán valami megakadt a szemem előtt.
A nővérem szülési táskája ott pihent a szék mellett, és egy kis, diszkréten zippzáras zsebe enyhén ki volt nyitva. Általában nem figyelek az ilyesmire, de valami furcsa érzés fogott el.
Odamentem a táskához, és mikor belenéztem a zsebbe, a lélegzetem elakadt.
Egy apró gyógyszeres üveg volt benne, feltehetően receptre kapható gyógyszer, és néhány fecskendő, gondosan egy ruhába csomagolva.
Mi a fene? – futott át az agyamon.
A gyógyszeres üveg címkéje részben el volt takarva, de ki tudtam olvasni a szavakat: “HCG injekciók” és “progeszteron.”
Megfagyott bennem a vér.
HCG? Progeszteron? Miért van ez itt?
A kezem remegni kezdett, ahogy becsuktam a zsebet és hátrébb léptem.
Visszanéztem Katára, aki még mindig mosolygott, ölelve a babát, és fogalma sem volt róla, hogy mit találtam.
Nem akartam előítéletes lenni, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább éreztem, hogy valami nincs rendben.
Össze kellett raknom a képet.
Hé, Kata… – kezdtem bizonytalanul. – Kérdezhetek valamit?
Felnézett rám, a szeme fáradt volt, de tele szeretettel.
– Persze. Mi a baj?
Vettem egy mély levegőt.
Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni, vagy olyasmivel vádolni, ami talán félreértés. De a gyógyszerek és a fecskendők…
– Én… én láttam valamit a táskádban. – Nyeltem egyet. – A gyógyszereket, a fecskendőket… miért vannak ott?
Kata arca azonnal megváltozott.
A mosoly eltűnt az ajkáról, és a szemeiben valami megjelent—bűntudat? Pánik? Nem tudtam eldönteni.
– Miért kérdezed ezt? – kérdezte halkan.
– Csak… láttam a táskában, és nem értem. Jól vagy? – próbáltam a lehető legnyugodtabb hangon beszélni, de éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver.
Kata felült az ágyban, a baba még mindig az ölében volt. Elfordította a tekintetét.
Hosszú csend következett.
– Nem akartam elmondani neked – mondta végül, alig hallhatóan. – De az igazság az, hogy nagyon nehezen estem teherbe. Fertilitási kezeléseken kellett részt vennünk… és azok a gyógyszerek részei voltak ennek.
Elhűltem.
– Hogy micsoda? – suttogtam.
– Annyira nehéz volt. Nem akartam, hogy bárki tudjon róla. Féltem, hogy nem fog működni. – a hangja megremegett.
A szívem elszorult.
Annyira sajnáltam, hogy nem tudtam, min megy keresztül. De ugyanakkor… miért titkolta el előlem?
Láttam, hogy mennyire fontos volt neki ez a baba.
Megfogtam a kezét.
– Kata, nem kell semmit titkolnod előttem. Szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád.
A nővérem szemei könnybe lábadtak, és halkan suttogta:
– Köszönöm.
Tudtam, hogy bármi történjen is, mindig mellette leszek.