Ma már sokak számára ő a határozott, sziporkázó műsorvezető, a mindig őszinte díva, aki nem fél véleményt formálni. A közönség Liptai Claudiát leginkább nevetni látja – de a kacaj mögött most sebek rejtőznek. Olyan dolgok, amelyekről mostanáig soha nem beszélt. Egy fájdalmas döntés, hosszú hónapok mérlegelése kellett ahhoz, hogy először – és saját szavai szerint utoljára – őszintén kitárulkozzon!
Gyerekkora nem volt más, mint túlélés. Egy iskolai meg*láztatás, egy kgy/tlen tanári pillantás még elviselhető volt – de ami otthon várt rá, az a félelem legsötétebb formája. A falak között nem béke volt, hanem harc a másnaposságban fuldokló őrülettel. A férfi, aki elvileg védenie kellett volna, időzített bombaként robbant újra és újra: dühöngött, üt*tt, és nem egyszer f*gyver is került a kezébe. Balta. Az anyjára, rá. A gyerekkor kifejezést Claudia sosem tudta megízlelni – mert ahol más meséket hallgatott, ott ő a túlélés stratégiáját tanulta.
A legnagyobb seb azonban felnőttként érkezett:
A legnagyobb seb azonban felnőttként érkezett. Az a férfi, aki közös gyermekük apjaként egy másik élet felelőse volt, egyik napról a másikra eltűnt örökre. Gesztesi Károly halála olyan fájdalmat tört fel benne, amit még a gyerekkori rttgés sem tudott elhomályosítani. Claudia most először beszél arról az időszakról, amikor az élet szó szerint térdre kényszerítette. Könnyek között mondja ki: nem tud, és talán nem is akar megbocsátani a sorsnak. Mert vannak sebek, amik nem gyógyulnak be – legfeljebb megtanulunk együtt élni velük.
VIA TV2 Napló