Tamás szélesen mosolygott, miközben a garázs előtti padon ücsörgött a régi haverokkal. Egy kicsit fáradt volt az utazástól, de belül úgy érezte magát, mint egy király. Épp most tért vissza egy hetes „delegációról” – legalábbis ez volt a hivatalos verzió.
A valóságban viszont egy forró hetet töltött el Tündivel, a fiatal, energikus szeretőjével Tenerifén. Napsütés, tenger, éjszakai fürdőzés, és Tündi, aki mindent megtett, hogy elfeledtesse vele a szürke hétköznapokat… és a feleségét, Évát.
– „Fiúk, ilyen hetem még nem volt!” – nevetett fel Tamás. – „Tündi egyszerűen kész van, minden percben tudja, mit akarok. És az az új fürdőruhája…”
A többiek elismerően hümmögtek. Egyikük megrázta a fejét:
– „És Éva? Mit szól majd, ha megtudja?”
– „Ugyan már! Hová menne? Úgyis visszafogna. Nincs más választása” – Tamás gúnyosan vigyorgott. – „Ki akarna egy negyven feletti nőt? Még gyereket sem tudtunk összehozni.”
Nevettek. Tamás pedig elégedetten hajolt hátra a padon, mintha ő lenne a világ császára. Fél óra múlva azonban, amikor belépett a budapesti lakásuk ajtaján, már nem mosolygott.
Az előszobában nem Éva cipőit látta a cipőtartón, hanem egy pár elegáns férficipőt. Az ajtó melletti fogason az ő utazótáskája lógott… kívül. És a saját köntöse is eltűnt.
– „Éva?” – szólt be, torka kiszáradt.
A konyha felől edénycsörgés, majd lépések hallatszottak. De nem a felesége bukkant fel.
Egy magas, őszes férfi lépett ki a fénybe. Nyugodt, szinte szórakozott arccal, Tamás köntösében állt meg előtte.
– „Ki maga?” – kérdezte Tamás élesen.
– „Bence vagyok” – nyújtotta a kezét a férfi. – „Éva barátja. Vagy talán… több is, tekintve, hogy egy csodás hetet töltöttünk együtt.”
Tamás keze meg sem mozdult. A világ hirtelen összement körülötte.
– „Hol van a feleségem?” – kérdezte ridegen.
– „A fürdőben. De nyugodtan jöjj be – elvégre még mindig ez a te lakásod is, nem igaz?” – Bence elmosolyodott, és visszament a konyhába.
Tamás lassan lépett be. A nappaliban gyertyák égtek, a dohányzóasztalon két borospohár félig tele vörösborral. És akkor Éva kilépett a fürdőszobából, vizes hajjal, egy törölközőbe csavarva.
Meglátta Tamást, és nyugodtan megszólalt:
– „Na végre. Milyen volt a ‘delegáció’?”
Tamás hangja reszketett.
– „Mi folyik itt?”
Éva ártatlan arcot vágott.
– „Bence egy kollégám. Gondoltam, ha már te egy hetet szórakozol valahol Tündivel, én sem maradok teljesen egyedül.”
Tamás megmerevedett.
– „Honnan tudsz Tündiről?”
– „Honnan?” – Éva elmosolyodott. – „Ez Budapest, drágám. Az emberek beszélnek. Valaki pedig elküldte nekem azt a kis videót is… tudod, azt, amin a garázsban dicsekszel, hogyan csaltál meg.”
Tamás elsápadt.
– „Nem gondoltam, hogy…”
– „Hogy észreveszem?” – kérdezte Éva halkan. – „Hogy fáj? De igen, fájt. Az első két hónapban. Aztán valami megváltozott.”
Tamás zihált.
– „Mit változott meg?”
– „Én.” – Éva megigazította a törölközőt. – „Rájöttem, hogy nem akarok egy olyan emberrel élni, aki ennyire lenéz. Aki a hátam mögött kinevet, megaláz, és azt hiszi, majd szépen visszafogom, mert nincs más választásom.”
Tamás rekedt hangon szólt:
– „Ez bosszú volt?”
– „Nem. Ez felszabadulás.”
Tamás némán állt a nappali közepén. Éva szavaival nem tudott mit kezdeni. Mintha egy másik nő állt volna előtte – egy olyan, akit már nem ismert. Nem az a csendes, megbocsátó feleség volt, akire mindig számított, hanem valaki, aki megerősödött… nélküle.
– „Azt akarod mondani, hogy lefeküdtél ezzel a fickóval?” – kérdezte rekedten.
Éva megvonta a vállát.
– „És ha igen? Te egész hetet töltöttél Tündivel egy tengerparti apartmanban. Én meg itt voltam. Gondolkodtam. Mérlegeltem. És igen, döntöttem.”
– „Szóval ez most így van rendben szerinted?” – csattant fel Tamás.
– „Nem, Tamás. Egyikünk sem cselekedett helyesen. De te hónapok óta csinálod. Én egyszer. Különbség van.”
Tamás elfordult, majd visszanézett rá.
– „Mit akarsz most? Hogy elmenjek? Hogy vége legyen mindennek?”
Éva halkan, szinte suttogva válaszolt:
– „Igen. Válni akarok.”
– „És Bence miatt?”
– „Nem – miattad. A házasságunk már jó ideje csak díszlet. Te eljátszod a sikeres férfit, én meg a tökéletes feleséget. De semmi nincs mögötte. Te rég elmentél ebből a kapcsolatból – én csak most döntöttem úgy, hogy követlek.”
Tamás leült a kanapéra. A feje a kezébe zuhant.
– „Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod. Ennyi év után.”
Éva karba tett kézzel nézte.
– „Tudod, mit nem tudok elhinni? Hogy azt hitted, mindent megúszhatsz. Hogy majd visszajössz, elmondasz néhány kamu történetet a ‘delegációról’, megölelsz, és minden megy tovább. Te azt hitted, hogy nekem nincs választásom. Hogy nem kellek senkinek.”
Tamás felpillantott. A szeme vörös volt.
– „És most azt hiszed, hogy kelleni fogsz valakinek, miután…”
Éva nem hagyta befejezni.
– „Nem hiszem. Tudom. Mert már most is van, aki értékel. Bence legalább nem néz le, nem hazudik, és nem kérdőjelezi meg az értékemet. Ő nem hiszi, hogy egy nő csak akkor ér valamit, ha csendben tűr.”
Tamás felállt.
– „És most mit? Kidobsz?”
– „Ma még maradhatsz. A kanapén. De holnap reggel összepakolsz, és elmész. A közös ismerőseinket én értesítem. A válókeresetet beadom. A lakásról megegyezhetünk – nem érdekel, ha megtartod. Csak menj.”
Tamás dühösen lépett előre.
– „És hova menjek? Tündihez? Ne nevettess! Ő csak addig érdeklődött irántam, amíg fizettem a szállodát.”
Éva keserűen elmosolyodott.
– „Akkor talán itt az ideje megtapasztalni, milyen az, amikor nincs, aki alád tegye a kényelmet. Talán tanulsz belőle valamit. Vagy nem. Már nem az én dolgom.”
Tamás a bejárati ajtóra nézett, aztán újra Évára.
– „Én… még szeretlek, Éva.”
Éva csöndben figyelte. A szemében nem volt harag. Csak fáradtság.
– „Én már nem szeretlek, Tamás. És ez a legnagyobb baj.”
A férfi nem szólt többet. Némán leült a kanapéra. Éva pedig bement a hálószobába, és csendben becsukta maga mögött az ajtót.
A lakásban csend lett. Fojtogató, végleges csend. Tamás egyedül maradt – nemcsak a nappaliban, hanem az életében is. Mert elvesztette azt a nőt, akiről azt hitte, mindig ott lesz neki. Akit alábecsült. És most már tudta: Éva nem az a nő, aki visszafog. Éva az a nő, aki feláll, és továbblép.