Molnár Gusztáv a negyvenedik születésnapján őszinte bejegyzésben írt függőségéről, veszteségeiről és az újrakezdésről. Felidézte azt az időszakot is, amikor úgy érezte, mindent elveszített, és abban sem volt biztos, hogy megéri ezt a napot. Ma már felesége és kislánya mellett építi újra az életét, a józanság mellett pedig mindennap újra elköteleződik. Üzenetében azokhoz is szólt, akik nem látják a kiutat: arra biztatta őket, hogy merjenek segítséget kérni.
Hajnali leltár
Ma lettem negyvenéves. Testileg semmi változás: ugyanaz a test ébredt, amelyik tegnap este lefeküdt. Éjjel nem nőtt ki bölcsességfogam, és a Bölcsességügyi Hivatal sem küldött értesítést, hogy mostantól mindent tudok. Valami mégis felébredt velem. Hajnalban annyi érzés zúdult rám, hogy kimentem a nappaliba, leültem a kanapéra, és csak ültem.
A családom még aludt.
Talán ez volt az első felismerés: van családom. Kimondani egyszerű. Megérteni negyven évig tartott.[ ]
Sokáig azt hittem, hogy nekem jár. Jár a szeretet, jár a tisztelet, velem foglalkozni kell. Én csak vagyok, a többit intézze a világ. Szerencsés embernek születtem, és a szerencsét összetévesztettem az érdemmel. Olyan volt ez, mint amikor valaki azt hiszi, ő fújja a szelet, mert lobog a haja.
Aztán jött a vihar. Hogy az én nehéz időszakom mennyire volt igazán embert próbáló, azt talán majd később tudom megmondani. A saját fájdalmunknak ritkán vagyunk jó kritikusai. Azt viszont tudom, hogy mindent elvesztettem: a pénzt, az otthont, a családot, az emberek bizalmát, a pályát. Mindez el tud tűnni egyetlen pillanat alatt. A végén talán még önmagamat is elvesztettem. Volt időszak, amikor biztos voltam benne, hogy ezt a mai napot nem fogom megélni.
Megéltem. Nem azért, mert ügyes voltam, hanem mert kegyelmet kaptam.
Most itt ülök a kanapén, és tudom, hogy a szomszéd szobában alszik a gyönyörű feleségem és a kislányom. Minden héten, amikor a fiammal beszélek, valami tiszta öröm és hála önt el. Az utóbbi hónapokban pedig már másoknak is tudok segíteni. Azt hiszem, ez a legnagyobb dolog, ami történhetett velem: aki egykor segítségre szorult, most ő nyújtja a kezét.
Persze nem lettem szent. Ma is fel tudom húzni magam a híreken, a politikán, azon, ahogyan érzéketlenül bánunk egymással. Azon is, hogy néha éppen az üresek emelkednek a legmagasabbra. De ezek csak pillanatok. Aztán eszembe jut, hogy a távirányító nálam van. Én döntöm el, mit engedek be az otthonomba, és ami még fontosabb, mit engedek be a fejembe.
Negyvenévesen vannak értékeim, amelyeket senki nem vehet el tőlem. A lista elején egyetlen szó áll: szeretet. Nem a könnyű fajta, amelyik visszajár. Hanem az, amelyik azokat is szeretni próbálja, akik még nem képesek szeretettel élni. Lehet, hogy ezt hívják alázatnak. Nem tudom. Ahhoz, hogy megtanuljam, kérnék még negyven évet. Remélem, megadatik.
Olyan életem van, amilyenről álmodni sem mertem. Kérni most nem is merek semmit, úgysem azt kapnám. Eddig mindig valami sokkal jobbat kaptam annál, amit kértem.
Igen, felépülő vagyok. Nem siratom a múltamat, de az ajtót sem csuktam rá. Néha bekukucskálok a kulcslyukon. Nem azért, hogy visszavágyjak, hanem hogy emlékezzem: az önzés, a harag és a neheztelés soha nem vitt sehová. Illetve de. Néha kórházba.
Minden nap egyetlen döntést kell meghoznom: ma józan maradok. Nem örökre, mert az „örökre” túl nagy falat egy függőnek. Csak ma. Holnap majd újra eldöntöm.
Ha valamire jó az ismertség, amelyet a sors összehozott nekem, akkor talán arra, hogy elmondhatom mindenkinek, aki azt hiszi, neki már nincs kiút: van. Tedd fel a kezed. Add meg magad. És mondd ki bátran: segítségre van szükségem. Furcsa meccs ez, mert itt az nyer, aki megadja magát. A segítség pedig néha a legváratlanabb helyről érkezik.
Köszönöm a feleségemnek a ma reggeli meglepetéseket. És köszönöm, hogy mellette azzá az emberré válhatok, aki mindig is lenni akartam.
Sok szerepet eljátszottam már. Ezt az egyet nem lehet eljátszani, csak élni: hogy egyszer önmagam példaképe lehessek. Súgó nélkül, minden nap újra. Alázattal dolgozom rajta.
Negyven. Kezdetnek nem rossz.