Mély gyászba borult a magyar teniszélet: 90 éves korában elhunyt Komáromy Ferenc, akit sokan csak szeretetteljes becenevén, „Gubekként” ismertek. A Magyar Teniszszövetség közleménye szerint nem csupán egy egykori kiváló játékostól kell most búcsút venni, hanem egy olyan meghatározó sportembertől is, aki játékosként, edzőként és emberként is maradandó nyomot hagyott maga után. Távozásával a hazai tenisz egy csendes, mégis rendkívül nagy tekintélyű alakját veszítette el.
A labdaszedőtől a magyar tenisz élvonaláig
Komáromy Ferenc 1936-ban született Budapesten, és már gyermekkorában magával ragadta a tenisz világa. Tízévesen még nem versenyzőként, hanem labdaszedőként került közel a sportághoz a Gázműveknél, ahol a játék szeretete örökre meghatározta az életét. Az akkori időkben a fiataloknak csak ritkán jutott lehetőség ütőt ragadni, ő azonban már ezekből a rövid pillanatokból is érezte, hogy a tenisz sokkal többet jelent majd számára egyszerű játéknál.
Tehetsége hamar megmutatkozott: az ifjúsági csapattal bajnoki címet szerzett, majd a Dózsa versenyzőjeként 1955-ben egyéni ifjúsági bajnok lett. Később a Vasas színeiben folytatta pályafutását, ahol éveken át aktív játékosként szerepelt, később pedig edzőként is szolgálta a klubot. A hazai ranglistán 1963-ban a második helyig jutott, és kétszer is legyőzte az akkori idők egyik legnagyobb magyar klasszisát, Gulyás Istvánt, ami önmagában is jól mutatja, milyen komoly játékosnak számított a maga korszakában.
Karrierje során külföldön is jelentős mérkőzéseket játszott, négyszer járt Párizsban, és olyan világsztárokkal is összemérhette tudását, mint John Newcombe és Tony Roche. Bár szerényen mindig úgy beszélt saját pályafutásáról, mint amelyet nem arany betűkkel írtak be a sportág történetébe, a pályán elért eredményei és a róla őrzött emlékek ennek ellenére máig tiszteletet parancsolnak.
A fájó wimbledoni álom és a rendszer árnyéka
Komáromy Ferenc életútjának egyik legbeszédesebb története Wimbledonhoz kapcsolódik. Sportolói álma egészen közel került hozzá, hiszen helye lett volna a főtáblán, ám a korabeli sportirányítás végül keresztülhúzta a számításait. Nem kapott rajtengedélyt, így nem léphetett pályára a világ legismertebb tenisztornáján, noha mindene megvolt ahhoz, hogy ott legyen a legjobbak között.
A történet fájdalmát csak fokozza, hogy ennek ellenére is elutazott Wimbledonba. A háromévente járó turistaellátmányból, mindössze 70 dollárból gazdálkodva jutott ki, és végül a lelátóról nézte azt a pályát, amelyen akár ő maga is játszhatott volna. Ennél aligha lehetne erősebben megmutatni, milyen volt sportolónak lenni abban az időszakban, amikor a tehetség és a szorgalom önmagában még nem mindig volt elég, és a rendszer döntései is sorsokat törhettek ketté.
Mindez azonban nem törte meg. Egy 19 hónapos kihagyást is leküzdött, és mindig megőrizte azt a tartást, amely egész életén át jellemezte. Nem panaszkodó, nem hangos, nem magát előtérbe toló ember volt, hanem olyan sportember, aki méltósággal viselte a nehézségeket, és a csalódásokból is erőt kovácsolt.